Egy hatalmas gyík lábát láttam beszorulva a sziklák közé a sivatagban, és azt hittem, csak megsérült… De amikor közelebb mentem, hogy segítsek, a sziklák mögül érkező hangtól megfagyott bennem a vér 😱😨
Aznap egyáltalán nem terveztem sokáig a sivatagban maradni.
Csak néhány órát akartam sétálni, kiszellőztetni a fejem, majd még dél előtt visszaérni az autómhoz.
A nap már magasan járt, a levegő perzselt, és szinte senki sem volt a környéken.
Csak sziklák, száraz bokrok és időnként a szél hangja.
Majdnem kétórányi gyaloglás után furcsa kaparászó zajt hallottam.
Először azt hittem, egy kígyó az.
Megálltam.
A hang újra felhangzott.
A sziklák mögül.
Óvatosan tettem néhány lépést előre, és megláttam egy nagy gyíkot.
Olyan hatalmas volt, hogy az első ösztönös reakcióm az volt, hogy hátráljak.
Az állat beszorult a sziklák közé, és úgy tűnt, az egyik hátsó lába valamibe beleakadt.
Meglátta, hogy ott vagyok.
Felemelte a fejét.
Megdermedtem.
– Rendben… nem megyek közelebb – suttogtam, mintha megérthetne.
De amikor megfordultam, hogy elmenjek, újra meghallottam a kaparászó hangot.
Ezúttal alaposabban megnéztem a lábát.
Egy vékony drótdarab volt köré tekeredve.
Ez nem lehetett természetes.
Valaki csapdát hagyott ott.
Elővettem a telefonomat, és megpróbáltam kapcsolatba lépni a helyi vadállatmentő szolgálattal, de nem volt térerő.
Néhány percig csak álltam ott, és fogalmam sem volt, mit tegyek.
Ha közelebb megyek, az állat megtámadhat.
Ha elmegyek, talán nem éli túl, amíg segítség érkezik.
Végül elővettem egy pár vastag kesztyűt a hátizsákomból.
– Ne csinálj semmi ostobaságot, Claire – motyogtam magamnak.
Nagyon lassan közelebb mentem.
A gyík hirtelen megrándult.
Ijedtemben hátraugrottam.
De aztán észrevettem valamit.
Nem engem akart elérni.
Csak a lábát próbálta kiszabadítani.
Néhány méterrel arrébb letérdeltem.
– Ha nem harapsz meg, én sem bántalak.
Majdnem elnevettem magam, amiért ezt mondtam.
Aztán lassan a drót felé nyúltam.
Az egész csak néhány másodpercig tartott.
De sokkal hosszabbnak tűnt.
Végül a drót meglazult.
A gyík kirántotta a lábát, és kiszabadult a sziklák közül.
Én azonnal hátraléptem.
Arra számítottam, hogy elfut.
De nem tette.
Néhány másodpercig csak nézett rám.
Aztán a sziklák felé fordult.
És ekkor hallottam meg.
Nehéz mozgást.
Nem egy állatét.
Többét.
Valami mozgott a sziklák mögött.
Felálltam.
A szívem hevesen verni kezdett.
Aztán előjött az első gyík.
Utána egy második.
Majd még egy.
Teljesen megdermedtem.
Az első gondolatom az volt, hogy szörnyű hibát követtem el.
Talán túl közel kerültem a fészkelőhelyükhöz.
Talán mindjárt rám támadnak.
Lassan hátrálni kezdtem.
Ekkor az a gyík, amelyiket kiszabadítottam, előrelépett.
Azt hittem, ő fog elsőként felém jönni.
De ehelyett megfordult.
A többiek felé ment.
És mindannyian elkezdtek távolodni tőlem.
Néhány másodperccel később a sziklák környéke teljesen üres volt.
A folytatás a kommentekben 👇‼️‼️👇
Még mindig nem nyugodtam meg teljesen, amikor valami megcsillant a kövek alatt.
Lehajoltam.
Ugyanabból a drótból egy újabb darab.
Kicsit távolabb még egy.
Aztán még egy.
Ekkor értettem meg.
Ez nem egyetlen véletlenül ott hagyott csapda volt.
Valaki az egész környéken elhelyezte őket.
Visszamentem az autómhoz, és amint újra lett térerő, felhívtam a helyi vadállatvédelmi hatóságokat.
Két órával később már velük együtt voltam ugyanazon a helyen.
Az egyik tiszt hosszú ideig nézte a drótokat, majd azt mondta:
– Hónapok óta érkeznek bejelentések arról, hogy állatok tűnnek el ezen a környéken. Egyszerűen nem tudtuk, hol történik.
Aznap több mint egy tucat csapdát találtak.
A következő napokban még sokkal többet.
Több állatot a helyszínen szabadítottak ki.
Két héttel később telefonhívást kaptam.
Ugyanaz a tiszt volt.
– Emlékszik az első gyíkra?
– Persze.
– Ma újra láttuk.
Anélkül mosolyodtam el, hogy észrevettem volna.
– Jól van?
– Jár. És nagyon gyorsan.
Nem tudom, miért, de könnyek gyűltek a szemembe.
Azért mentem ki a sivatagba, mert távol akartam kerülni az emberektől.
Úgy tértem vissza, hogy megértettem: néha a legfontosabb dolog, amit tehetsz, egyszerűen az, hogy megállsz ott, ahol mindenki más továbbment volna.
Ezután gyakran visszatértem ugyanarra az ösvényre.
Hónapokkal később, egy reggelen megláttam egy nagy gyíkot a távoli sziklákon.
Egy pillanatra megállt, és felém nézett.
Aztán eltűnt a kövek mögött.
Nem tudom, ugyanaz az állat volt-e.
De szeretem azt hinni, hogy igen.
Mert azon a napon én kiszabadítottam őt egy csapdából.
És anélkül, hogy tudta volna, ő segített nekem megtalálni az összes többit.
